Újból eltelt egy hónap, ismét beköszöntött a változások kora. Gondoltam egy kicsit személyes hangvételű lesz ez a bejegyzésem, mert folyton járt az agyam. Megvallom... most is.
Minden alkalommal képbe kerülnek azok a gyerekkori múltak, amely fájdalmunkat, csalódást, bántalmazást és konfliktusok helyzetét veszik körül. Mindenkinek megvannak a maga gyengeségei. Az, hogy vannak kiborulásaik az természetes sajnos. Ismerve olyan személyeket, és netes világot, mely oda kell figyelnem nagyon magamra, nehogy áldozattá váljak. Jómagam az autizmusom okozta szenzoros ingerek miatt én is ki szoktam néha borulni. Vannak azonban konfliktusaim, de azok is ritkán fordulnak elő.
Vegyük példának, hogy nem nyertem a rádión! Mindenkivel előfordul, hogy valaki hirtelen kiakad, mert épp elkapott a hisztiroham bárhogy fáj el kell fogadni. Roppant kellemetlen, és egy kívülálló szemében félreérthető és vicces lehet, ha az illető düh kitörésbe szenved miatta. Ezért kellemetlen pletykák keringnek mindenhol. Ilyenek az emberek egy része faragatlan. Ezt meg kellett tanulnom sajnos, mert nem árt tudni azt, hogy az emberek java része nem segít a másiknak. Megdöbbentő azzal szembesülni, hogy akikből viccet, gúnyt űznek mennyi mocskolódó és gusztustalan bántások érnek áldozatnak. Az ilyen emberek arra persze nem képesek segítséggel szembe nézni. Szeretik a másikat kioktatni, ügyet csinálni, mintha bármi közük is lenne áldozatához.
Anno a Tüskevár iskolában össze akart velem barátkozni egy szófogadatlan kamasz kislány.
Nevét nem árulom, de csak annyit, hogy csak az idejét vesztegette hogy rossz embert faragjon belőlem. Csúnyán kihasznált a barátnőivel és átvert engem. Szerencsére visszavágtam, így hát el váltam vele.
Tudom, hogy sérült vagyok. Egy csomó mindent éltem meg, de már elmúlt. A pszichiáter azt mondta, hogy azok, akik engem bántottak, lehet, hogy ők is ki voltak téve bántalmazásnak és ezt vitték tovább. Ahogy én is! Szavakkal, ocsmány viselkedéssel!
Amikor szakítottam Bencével, veszekedésbe kerültem online, sajnos megsérültem miatta. Régóta tudom róla, hogy ez lelki sértésnek számít. Nem volt más eset, csak elküldtem őt azért, mert nem tudtam akkor kezelni az adott konfliktusokat, így írásban nem hagytam magam. A pszichiáterem szavai is eszembe jutottak, akihez hónapok óta járok komolyabb kezelésre. A pszichiáterem szerint sokkal rosszabb emberi sorsok is vannak, amelyeket mások nem beszélnek meg senkivel sem. Nem vagyok büszke arra, hogy én is hány embert aláztam meg a viselkedésemmel, stílusommal. Egyszer anyám is megjegyezte ezt. Magyarán szólva amit velem tettek, azt szavakkal, viselkedéssel megcsináltam. Amúgy nagy cicarajongó is vagyok és sok olyan ismerősőm tart cicás hangulatban. Korábban a viselkedésem miatt sok esetben felégettem mindent magam körül. Az érzelmeim irányítottak, nem pedig a józan eszem. Annyi kudarcot éltem meg életem során, hogy elragadott a busz, és rossz döntéseket hoztam meg, félve az újabb kudarcoktól.
Most elindultam egy olyan úton, amelynek célja az megerősödés. Én nem hagyom, hogy a stressz végezzen velem, mert annyi mindent éltem meg az életem során. Akárhogy is vesszük, az élet egy sorozat, amelyben számos műfaj megtelepszik. Mögötte pedig a rideg valóság van, ahol az emberi gonoszság minden műfaja részt vesz és haláltáncot lejt az emberek között. Autistaként sokszor érnek kudarcok. Vannak emberek, akikkel elkezdek beszélni, de eltűnnek. Vannak, akikkel találkozom, de a korlátaimmal való nehézségek állandóan kikezdik a kapcsolataim. Nagyon nehéz kapcsolatokat keresnem, és amikor hibázom, bukta van. Pedig nem az én hibám. Az emberi kapcsolatok olyan, mint a matematika. Sokszor vannak előttem a Nem Adom Fel, amikor Angéla elmondja hova találkozzak a többiekkel, és hol lesz a találkozó. Néha ér kudarc, és számos elutasítás. Néha kevésnek érzem magam és nem tudok lépést tartani azzal a világgal, ami a valóság. Én a belső és a külső világommal egyaránt foglalkozok. Félő, hogy nemcsak az autizmusom, de az epilepsziám is felszínre tör, így emiatt elesem az újabb lehetőségektől. Nekem senki sem mondhatja meg, hogy mit érezzek, mit szeressek, vagy hogy mit írjak. Nekem van saját véleményem, meglátásom, kultúrám és akkor cselekedek, amikor akarom. Muszáj újra és újra összeszednem magam, hogy az embernek szüksége van egy világra, amelyben biztonságban érezheti magát és ahova menekülhet, ha bármi baja van.
Szóba hoztam a blogomon, hogy rajzfilmeket szeretem.
Egy kívülálló nem tudja megélni azt a nyugalmat amit ez a rajzfilm hoz nekem. Segít sírni, ha már úgy érezzük, hogy minden elveszett. A rajzfilm erőt ad abban, hogy vidámabb legyek, és hogy el tudjam viselni az élet okozta nehézségeket. Azt nem fogom szégyellni, mert nem bűn. Máskülönben nem lesz esélyem a boldogságra. Ha nem ártok vele senkinek addig nincs vele baj!
Ez a lényeg! Ha sz ellenségeim, meg a hozzá hasonló gondolkodásúnak nem tetszik, teszek rá!
Az autizmusomról és az epilepsziámról sem tehetek.
Ha belegondolok abba, hogyha ez az állapot nem lenne, akkor talán nem lennék ennyire kreatív, nem tudnék új ötleteket kitalálni. Talán másképpen gondolkodnék!
Sokszor elképzelem azt, mi lett volna ha „normálisnak” születek. Talán egy átlagos lány lennék, aki lehet, saját életem lenne. De ez lett volna nekem való? Hisz az autisták és az epilepsziások is sokszínűek. Mások ezt talán irigylik? A sok újdonságot, amit nyújtani tudunk?
A társadalom retteg attól amit nem ismer. Nemrég az autizmus live írójának kisebbik fiáról, Leventéről esett szó. Annak a fiúnak nincs bűne! Egyszerűen másnak született. Amikor örül valaminek, másképpen reagál arra. Én is! Ahányszor megérkezik egy új animációsfilm a mozikban, ugrálok örömömben. Az, hogy írhatok róla, megoszthatok információkat az nagy dolog nekem. Ezt más nem értheti!
Nem fogom se szégyellni, sem pedig tagadni, hogy mindennap komoly nehézségekkel kell szembenéznem. Az utóbbi időben mindent próbáltam megtenni annak érdekében, hogy ezt elkerüljem, de most úgy látom, hogy ez csak el fog jönni.Sokat kellett dolgoznom, de eléggé ügyesen haladok. 2003-2010-es Tüskevári időszak a kemény tanulások évei voltak, melyből az idegösszeomlás és azt követő 1 éves szünet következett. 2011-ben kezdtem el egy új életet. Nehezen, de sikerült. Ha le vagyok terhelve, akkor ingerülté válok és előjön a nem szimpatikus oldalam. A túl sok külső inger össze is zavar, nehezen megy pl. a kommunikáció, ami nehéz szóba hozni egymással. Van, amikor olyan rosszul fogalmazok, hogy szó szerint nekem kell megértenem másokkal. Alvás során feltöltődök ugyan, de reggel nehezen kelek ki az ágyból. A rajzfilm remekül tudja oldani a rosszkedvem, de nem teljesen.
Az, hogy ki hogy viszonyul hozzám, a problémámhoz, s a jelenlétemhez az nem az én hibám. Csak akkor, ha okot adtam rá. S de mi van, ha egy nap ezt is elcseszem? Persze teljesen más vagyok már, mint évekkel ezelőtt, de az életemben köztudott, hogy a múltam utolér. Bárhova is megyek. Tervezek visszamenni az NAF együtteshez látogatóba, de ott Zakál Zolival is szembe kell néznem, de egyelőre a békülés nagyon nehéz. Én folyamatosan azon vagyok, hogy könnyebb legyen, de elég nehéz a mindennapos küzdelem.
Legyünk önmagunk, mert ez a természetes! Ám azonban bizonyos szabályokat tartsunk be! Hiába dobálóznak egyesek, a betegségünk szóval nem attól vagyunk azok, ha kirekesztjük más embereket. Pont az elfogadásról szól. Abban is biztos vagyok, hogy gazdag érzelmekben is segít másoknak, hogy könnyebben vehessék az akadályokat. Könnyebben kellene vennem bizonyos dolgokat.
