Mielőtt bárki is előítélkezik engem, olvassa végig a soraimat, és egyszer rá fog jönni, hogy miért is vagyok  más, mint a többi ember! Akinek nincs türelme hozzám, vagy egyszerűen zavarja az, amilyen vagyok, az nem érdemel meg!

Az autizmus társadalmunk nagyon előítéletes és java része szeret megütni a gyengébbekre, és persze a többi mássággal élőbbekre. Mászóval nagyon szeret bántalmazni másokat, mint bármelyik egészséges ember. Ezt nagyon igazságtalannak és gyáva húzásnak tartom, ugyanis bárki születhet autizmussal és minden fogyatékos emberrel. Van, aki a gyengébb változatában, de van, aki a súlyosabbik verziójában szenved. Sajnos sok átlagos ember él (Akik nem élnek autizmussal) és nem gondolja végig, hogy az élete egy csapásra megváltozhat. Szerencsére van a társadalomnak egy olyan rétege is, amely elfogadó, tisztességes és segítő szándékú.

Míg az epilepsziás beteg lelkileg nagyon sérülékeny. Mivel a betegség lényegét nem mindenki ismeri, gyakori a társadalom részéről történő megbélyegzés. A gyógyszerrel egyensúlyban tartott beteg azonban teljes értékű életet élhet. Szellemi tevékenységük romlása gyakran kizárólag a gyógyszerek mellékhatásainak köszönhetők, de megfelelő terápiával sokszor nem lehet különbséget tenni az epilepsziás beteg és az egészséges ember értelmi funkciói között. Az epilepsziás beteg életminőségéhez nagyban hozzájárul a család és a hozzátartozók támogatása és megértő viselkedése. Fontos, hogy az iskolai illetve munkahelyi közösség felvilágosítása, felkészítése az esetleges rohamra, és a segítségnyújtás megtanítása.

Nálam sokszor diagnosztizálták az autizmust először 1990-ben. Az én nagy nehézségem a logopédiai fejlesztése volt. Nem ment jól anno a beszédem! Eléggé szomorú, mert nem értettem miről kommunikáltak, (s főleg most is) és miért viselkedtek ilyen furcsán az emberek!  Ahogy most is a beszédeknél vannak olyan részek, melyek mennek, de akadnak olyan részek, amit nem tudok kommunikálni a másikkal! Vannak barátaim, akik felismerték az állapotom, ezért nagyon szerencsésnek mondhatom magam.
Az epilepsziás időszakom kezdette 2003 nyarán történt a rosszullétem. Nagyon megijedtem ettől e fajta ájulástól. Sokszor jártam vizsgálatokra, sok gyógyszerek, és sok rohamok vezettek miatta. Nálam voltak olyan időszakok hogy nincs rohamom, pedig azt hittem, hogy ennyi gyógyszerrel nyugi lesz. A rohamot soha, semmikor nem szeretem, de van, amikor elviselhető. Kis rohamok akár nagy rohamok keletkeztek emiatt! Borzasztó érzés lehetett, de bármikor, előjöhet majd az epilepszia. Azért még reménykedem, hogy meggyógyuljak majd, ha betartom az orvosi utasításokat!

Az autizmus és az epilepszia sok kellemetlenséget okoz és okozott az elmúlt években, melynek sajnos közösségbeli konfliktusai és súlyos félreértései lettek velem szemben. A szakiskolai évek közben, és utáni életem nem úgy alakult, ahogy azt korábban terveztem volna. Szembenéztem azzal a ténnyel,  hogy megerősödjek épp testben és lélekben, vagyis el kell felejtenem azt a múltat, akik annak idején bántalmaztak és kihasználtak engem. Amiután az OKJ végzettséget fejeztem be, amely eléggé leterhelt voltam, de tudtam, hogy ezt a célt már elértem! Az iskoláztatás után sok mindenben sikerült fejlődnöm, és bebizonyítanom, hogy soha sem szabad feladnom a reményt. Érettebbé váltam és kalandkedvelő nő lettem. Egy-két embert leszámítva remek tanáraim voltak akkori iskolában, akik tudták, hogy autizmussal élek, és büszke vagyok rájuk, hogy ősszintén és tapasztaltan tanítottak engem. Sajnos nem volt annyi lehetőségem, hogy szembeszálljak vele az egykori aspergeres sors társammal, melyet kegyetlenül itt hagyta engem és szilánkra törte a lelkem, ezért 7 évig voltam depressziós állapotban.
A küzdelem fájdalmas, de tart és tartani fog életem végéig. A fejlődés útja göröngyös, nehézségekkel teli, viszont muszáj továbbmenni még akkor is, ha egy út vezet az életem felé. Nagyon sokan erősnek és kitartónak tartják engem. Vannak, akik felnéznek rám és itt hagynak engem, mint egy kóbor állatot.

2011-ben csatlakoztam a NEM ADOM FEL alapítványhoz, ahol jelenleg önkéntesként és gospel énekesként tevékenykedek. Eleinte megrázóak voltak a találkozások és a csoport elhelyezkedések, de most már minden úgy megy, ahogy van, hiszen soha sem adom fel az álmaimat! Én megtanultam azt a legfontosabb dolgot a Nem Adom Fel történetében:
„Mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másoknak segítsen!”
Még sokat kell még tanulnom, de egy úgy tűnik a sorsom, mindenképpen az hogy híressé váljak!
A lényeg, hogy nem szabad feladni bármi is történik.
Az autizmusom és epilepsziám jó oldala az, hogy meglátom a dolgok bizonyos részleteit, és szépet alkotok.

Röviden ennyi! Köszönöm, hogy elolvasta!