Vannak napok, hetek, esetleg hónapok, amikor semmi nem jön össze, ezért kell valami a fogyókúra ellen. A pillanatnyi megoldás az lenne, ha fognám magam és elmennék a Városligetbe maratonozni. Ha a futás nem is oldja meg, tudom, hogy sokat kell tornáznom rajta, hogy többet fogyjak le 10-20 kilót. Magam mögött hagyom a gondjaimat, bajaimat és a figyelmemet igyekszem a zöldellő fákra irányítani. Én várom, hogy rajthoz álljak az emberek elől. Feldörren a rajtduda, és kocogással neki látok futni 1507 m-t. Egyik lábamat rakom a másik után, nézelődöm, élvezem a borongós időt. Semmire nem gondolok, egyszerűen csak létezem. Úgy éreztem, mintha repülnék, minden egyes percet élveztem. A pulzusom az egekbe szökkent, az émelygésemet leküzdve, a többiekhez hasonlóan én is inkább gyalogtempóra váltottam, hogy a maradék energiámmal még spórolni tudjak. Amikor megzavar egy-egy fojtogatóan rossz érzés, felgyorsítok egy kicsit és kifulladásig, őrült tempóban rohanok tovább a célig. Teljesen megfeledkeztem magamról. Nem számít se idő, se kilométer, csak az számít, hogy futok.

Lassan járj, tovább érsz!

Ahhoz, hogy sikereket érjünk el, a fokozatosság elvét követve tudom növelni teljesítményemet. Különleges érzés ez, amit nehezen tudok máshoz hasonlítani. Talán olyan, mint amikor először ülök biciklire és önállóan, segítség nélkül tekerek el az utca végéig, majd vissza.
Hazafelé már elmélázva mosolygok magamban… elfutottam a gondjaim elől, de legalább egy részüket el is hagytam valahol útközben. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne… Amit tudni kell eme futóversenyről, hogy akad egy kisebb szintkülönbség, egy csalóka fordítók úgy majdnem 1 km után, ami olyan 500 feletti. Nos, a lendületem megvolt, bőségesen. De! Bármennyire is készültem rá (kondi vs fej) ...meggyötört az a fránya, így a cél után élvezettel megérdemeltem kisebb ajándékcsomagot.