,,Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" Így idézi Petőfi Sándor verse, de ezt már úgyis mindenki tudja. Mióta az eszemet tudom, haladok egy úton egészen kicsi korom óta. Itt-ott megállok, de volt ahol nem láttak szívesen, és volt ahol igen. 

Sok éve mikor a Down alapítványba jártam ott hozzám hasonló emberekkel részt vettem egy tréningen, amely a munkavállalás feltételeiről szólt. Én abba a kategóriába tartozok, ahol megváltozott munkaképességű vagyok! Nemcsak azért fejeztem be az iskolát mert kemény munkával dolgozzak, hanem hogy legyenek esélyeim! Szerepelek a kórussal, hátha sikerül megélnem belőle és ezek mellett más terveim is vannak. Csakhogy az autizmus olyan, hogy nagyon sok gátat szab. Nem mindenben hagy érvényesülni. Nehezen engedi meg, hogy emberi kapcsolataim legyenek, sokszor viselkedek furcsán, sok esetben kerülök kellemetlen helyzetekbe. Sajnálatos módon a közelemben lévő emberek egy része sem érti meg, hogy mit jelent az autizmus. Akár enyhe, akár súlyos. Mi sokak szemében értelmi fogyatékos személyek vagyunk, akik egyenlőek a társadalom nyűgeivel. Szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy járok, beszélek, nem vagyok szelektív evő, nem borulok már ki annyiszor, mint gyermekkoromban. Mert bizony, ha szenzoros érzékenység ér, akkor szörnyűek az adott pillanatok. Egy külső szem vagy nem érti meg, vagy nem akarja megérteni a helyzetet és akkor úgy érzem, el kell magyaráznom a miérteket és hogyanokat. Lassan ott kezdek tartani, hogy elegem lett a sok magyarázkodásból és abban reménykedni, hogy egyszer csak megértenek engem és elfogadnak.
Ki tudja, hányszor „lőttek” a lelkembe, és ki tudja, hogy miket tettek tönkre. S azt hogy máshova akarták elküldeni, ahelyett ha a szülői segítséggel kellene megbeszélnie az indokot. Véleményem szerint sosem változik meg. Ha rajtam múlna szembeszállnék velük! Ha így sem, akkor kénytelen leszek elengedni őket vagyis megbocsájtani. És miért írok így? Mert túlérzékeny vagyok az autizmusom nehézségei mellett, amely gyógyíthatatlan. Az engem ért terrorok eredményeként alakult ki, amely sajnos rémálmok formájában is előjön néha.

Sajnos évente egyszer mindig emlékezni fogok erről, miért dühítették és bántalmaztak engem az életcéljaim miatt. Volt egy anime a Yesterday-Vissza a gyerekkorba, ami Taeko elmesélte Toshioéknak, hogy iskolában tartottak egy színházi előadást, amiért 10 éves önmaga is szerepelt. Egy kabátos férfi, aki ő is megnézte az előadást, Taeko szüleihez fordult és értesítette őket, hogy elviszik a TV stúdióba szerepeltetni. De a szülei elutasítottak, mert gyereküket féltik. Tanulságos jelenet volt, tetszett. Sokan nem fogják fel azt, hogy mit érezhet egy ember, ha a szülők illetve dolgozói lemondanak. Hatalmas fájdalom! Tapasztalatból tudom, hogy milyen az, ha megérezzük az elutasítást. Sokszor átélem már és nemcsak az autizmusom miatti furcsa viselkedésem miatt, hanem mozdulataim miatt is.

Szomorú vagyok, ami eléggé rányomta a bélyegét az elmúlt évek során, de szerencsére tisztázódtak a dolgok. Hála Nikolnak és Ricsosznak! Remélem idén sok szép élményben és kalandban lesz részem.