Az iskola végzettségeim után teljesen új élettel nyílt. Csupán annyit emelnék ki azokból a leírásokból, hogy megismertem olyan barátokat, akiket nagyon megszerettem és mindent megtettem volna azért, hogy a lehető legjobbat hozzam ki az adott élet céljaimból. Sajnos minden rosszul sikerült, ugyanis az autizmusom, az epilepsziám és az abból fakadó tünetek, valamint a múltamban elszenvedett sérelmek mindent kárt okoztak és számos félreértésbe sodortak. Hiába is próbáltam menteni a menthetőt, nem tudtam semmit, sem tenni azért, hogy meg tudjam oldani azt, amit könnyen meg lehetett volna oldani. Egy olyan elfogadhatatlanságba találtam szembe magam, amellyel nem tudtam megküzdeni.
,,Anita! Nem tudunk ezzel mit kezdeni! Nem tudjuk megtenni azt, amire vágysz!”
Ehhez hasonló mondatokat kaptam a többiektől, amitől éreztetve lett velem az, hogy más vagyok, mint a többiek. Szerettem volna, ha egy adott csoportban találkoznék velük és cselekednék valamit valamiért, mert így könnyebb nekem a tevékenységeim. Az, hogy szeretnék valamit megtenni mindent, mert mindent akarok ezt csinálni! És ez jó dolog, ha boldog lennék. Volt olyan pillanat, amikor megtagadnak és ellenem támadnak, pedig annyira akartam azt, és emiatt bizony nagyon rossz állapotba kerülök, még nem kell elköszönni vagy megsajnálni engem, aki semmire se lenne képes! Az nagy hiba, hogy sokszor előléptem a gondjaimmal, ami sok esetben folyton a gondolataimat piszkálja. Vannak sajnos időszakok, amikor hullámvölgybe kerülök és jön az újabb érzelmi átbillenés, mások megsértése, majd azt újabb nyugalmi időszak követ. Egy érzelmi átbillenés nem egy kellemes, mert azon következtében kicsordulnak a szememből egy vagy több könnycsepp. Nagy társasági zavarban vagyok, kissé elszégyellem magam. Sajnos akkori iskolai életben elvesztettem el egy autibarátot, Bencét, majd azután amikor új életben kezdtem, s 5 éve váltam el Zakál Zolival, mert nem bírták velem. Csalódott vagyok emiatt, pedig ők akartak velem kapcsolatba lépni. Akár lehetne köztünk szerelem akár egy barátság, de kit érdekel számomra az unalmas férfi csacsogása. Emlékeztetett a jelenlegi munkatársamra és egyben a közösségi partnere, akivel hozzátartozom, akit szintén a Nem Adom Fel napokon ismertem meg. Marcsinak hívják és tisztelem őt! Ő és én mindig a dolgok jó oldalát látjuk. Marcsi egy életerős, vidám vaklány, aki mindenkit szeret, s még engem is. Az ő kulcsmondata volt:
„Ne legyél szomorú azok miatt, akik korábban bántottak! Nagyon szeretnek téged, büszke vagyunk rád, és NE ADD FEL!”

Igaza van Marcsinak, és a többiek mellett mindig ott vannak, ezért a társaságban nem szenvedett hiányt. Ő épp ezért nem tudja megtapasztalni azt, amit érzek, illetve még túl fiatal, hogy megértsen más dolgokat. Barna szerint ő is szeret, de nem hiszem. Aki szeret az nem hagy el, akármi is történik. Elkövettem hibákat, de nem olyan súlyosakat, hogy ezt érdemeljem. Marcsi és a többiek csak akkor lehetnek büszkék rám, ha minden telhetőt megteszem. Mikor Ildikó pszichológusnőnél jártam ő azt mondta, hogy nem szabad megragadni más karját. Nórit és Marcsit nem zavarják, ha a problémáimról beszélek. Nekik is vannak gondjaik, nem is akármilyenek. Mégis itt vannak és megértenek. S ezt megtörtént! Egy normál közösség igenis tud segíteni, de azzal hogy beszélgetnek velem, és megnyitnak egy adott beszélgetésbe. Nem várom el azt, hogy minden gondjukat tegyék félre miattam. De akárhogy is próbálom megmagyarázni, sajnos mintha a falnak beszélnék. Csapongok sokszor, mikor beszélek, de lehet velem értelmesen normálisan beszélgetni és sok minden érdekel. Kivéve a politika, és a sitcom, mert azt nem szeretem őket! De még inkább gyűlölöm ezt a fajta TV magyar régi műsorait!!! Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen emberek lépnek be majd az életembe. Képes leszek e arra, hogy túltegyem magam Bence elvesztésén, s vajon képes lennék e egy új barátságban túlélni az auti/epis és az ezzel kapcsolatos velejárókat? Vajon képes leszek arra, hogy ne feszengjek, ha megismerkedek valakivel? Ez majd a jövőben kiderül.