Belevágtam életem egyik leghajmeresztőbb kalandjába, aminek nem tudni milyen eredménye volt, de bíztam abban, hogy jól alakultak majd a dolgok. A szeptember vége-október eleje roppant nehéz volt.
Egyik nehéz este mikor regisztráltam arra, hogy 2 alkalomra jövők, a többire nem jut annyi idő. Elindultam a nagy útnak. Kicsit féltem. Mégpedig azért, mert tudtam, hogy egyrészt tudtam, hogy egy ismerősre bukkantam, Nem fogom elárulni a nevét, mert régóta lezártam a vitát. S remélem túl lesz azon, hogy miket tanultunk a saját hibáinkból. Másrészt újabb feladat, harc vár rám. Korábban indultam el itthonról. Már nagyon érződik a szomorú ősz és érződik a hideg idő.
Végül rátaláltam a Kesztyűgyár Közösségi Házra, amiről emlékszem ott tartották a Nem Adom Fel konferenciát 2016-ban. Mikor beléptem kellemes meglepetésben volt részem.
Megismerkedtem egy kedves hölggyel, akit Csoszó Gabriellának hívják. Még sosem hallottam róla. Gabi rengeteg dolgot fotózott hajléktalanokat, roma gyerekeket és fogyatékkal élő embereket. Megmutatta a Fotózás világa egy részét, ill. bemutatót is tartott. Kicsit olyan Down alapítvány által TF klub hangulat tárult elém. Mikor Gabit megismertem remegtem, mert nem tudtam hogyan viselkedjek. Ilyenkor nagyon zavarban vagyok, pedig csak természetes viselkedési periódusokon megyek keresztül. Nem tudom, hogy ezt miként fejezzem ki. Sajnos szégyellős is voltam, mintha valami bűnőző lennék. Elképzeltem magam mi van ha nem fogadnak el és kiközösítenének engem, mint a TÁMOPBAN. Könnyes szemekkel emlékszem vissza arra az időkre, amikor depressziós életet éltem. Sem a szüleim, sem a kollégáim nem tudtak rajtam segíteni, helyette rajtam nevettek azon, mi az én álmaim vagy céljaim. Sokat hibáztattak és gúnyolódtak rajtam. Felnőttként már tisztábban látom azt, hogy mikor gyerek voltam akkor természetes volt az álomvilág kiépítése. Gyakorlatilag akkor tettem le az alapkövet. Egy kiközösített gyerek vágyik arra, hogy játszanak vele, megalkossam azt a vágyat, amit én szeretnék. Nem pedig lehordani.
Alkalmaim
A szokásos bemutatkozással kezdtünk, aki nemcsak a többiek, hanem én is bemutatkoztam. ezután a fehér táblán írtunk mi a honlapunk címét. Ezután mindenki kereset egy párt,mindenki húzott egy képet, s közösen mondtunk mit tartalmazott.
A két versből az egyiket vettük és hangsúlyosan kellett elolvasni. Kosztolányinak az Azon az éjjel című versét olvastuk. Azután a Nemzeti dalt, amit mindenkinek külön más A többiek is rendesek voltak. Érdekesség hogy az egyiküket ismerem, aki fiú, a többiek mind lányok. Nekem számomra furcsa, mert emlékszem amikor Down alapítványba jártam, nagyon kelletlen volt. Sajnos nem maradtam soká, mert haza kellett mennem.
Megvallom, hogy féltem. Vigyáznom kell magamra, nehogy megsérüljek, ill. akik a környezetembe kerülnek, mert sokat csalódtam. Most hogy új lehetőséget kaptam bennem van az, hogy elrontom a dolgokat.Nagyon óvatosnak kell lennem,. „Normális”, de sérült közegben vagyok, akik el se tudják képzelni milyen az autizmus. Szeretem a kihívásokat, sőt fontos nekem, de nagyon vigyáznom kell, hogy ne az érzelmeim irányítsanak, és ne akarjak túl sokat adni magamból, ill. hogy ne várjak el annyi mindent, mert akkor felélem mindazt, amihez hozzájutok. Örülök az új esélyeknek, de tudnom kell, mit hoz a jövő, nem élhetem bele magam dolgokba. És arra is oda kell figyelnem, hogy a közösségben ahova járok, ott csapatmunka zajlik. Meglátom, mennyire fog ez menni. Nem akarok attól félni, hogy mikor lesz konfliktus és attól sem, hogy kinek lesz elege belőlem, mert esetleg macerás személynek tarthat. Bárhova megyek, ilyen gondolataim vannak, mert sokat tapasztaltam. Tanulni szeretnék másoktól és általam mások is tanulnak tőlem.
Első Kiállításom a Kesztyűgyárban!
A Nő az erőnk kiállításának napja végre elérkezett. Esett nagyon az eső és kissé késve érkeztem a helyszínre. Annyirra meghatódtam erről a galériámtól, hogy már szinte ez álomvilágba csöppenék. Elöször is olyan dolgokat kell meghallgatnom a csoporttal, méhgozzá a kiállítás megnyitójának menetét.
Nagyon izgultam, amikor megígértem Nikolnak, hogy megnyitó beszédet kellene tartanom.
Miközben beszéltem éreztem azt az érzést, mintha az autizmusom vissza akarna fogni, de nem érdekelt, szembe tudtam ezzel nézni, melyet nem vett észre. Már régóta küzdök ezzel, mert nem akarom, hogy bárki sajnálatot érezzen irántam.
Mindenközben le videóztam, hogy a Cicus Vlog YT oldalamon kerüljön. Érdekesség hogy a Mondoconról szóló képeim féléven éven át készült, retusáltam a fényképeimet, így ki van téve a falon.
Kicsit megártott nekem a volt barátom érzelmi világa, így picit hamarabb távolodtam másfél métert, nehogy baj érjen egymást közt. Nem nagyon viselem a túlzott kritikát és ilyenkor rosszul esik nekem. Ezt úgy magyaráznám el, hogy valami fura dolgot érzek iránta és kisebb haragot. Ezt nem szeretném részletezni, de annyitt igen, hogy a Tüskevár iskolában történtek iskolai balhék. Én nem csináltam semmit, csak láttam, csalódtam és szakítottunk. Az iskolai barátságunk úgy végződtek, mint a szerelem!
Kb. 8 körül indultam haza. Totál fáradt voltam. Kicsit úgy éreztem magam, mintha álmos lennék.
Itthon persze ki is feküdtem az estét, mert egy ilyen kiállításon helyt kell állni. Természetesen a menet folytatódott, ugyanis november 26-án kell készülnöm a Mozdulj köszhasznú egyesület szervezésben kerülő divatbemutatóra.
A kiállítás előtt készültek mindenkiről werk, promóciós fotók. Köztük rólam is.
Nagyon különleges napban volt részem, de ez volt az első kiálllítás, ami megérte eljönnöm.
A Nő az erőnkre kitérve sok mindent kaptam a csoporttól, de én is adtam a nekik is. Megismertem női sorsokat. Kiemelnék két személyt. Egyikük Bori, akinek nincsenek kezei és mindent a lábaival csinál. Mikor azt olvastam, hogy a férfiak a fogyatékosságot látják a nőben, nem pedig a nőt, elszomorodtam. Véleményem szerint nem a smink teszi nővé a nőt. Bárki, aki nőnek születik és fogyatékossággal él mindenképp nőnek számít! Borit csinos lányként ismertem meg, aki a problémája ellenére hősnek számít. Sokan vehetnének tőle példát. A másik kiemelt lány nem más, mint Eszti, aki siketként éli az életét, ezért csak jelelve, de szájon olvasva is kell kommunikálni. Eszti nem érti mit mondok, vagy hogyan reagálok bizonyos gondolatokon. Fontos mindenkinek elfogadnia és megértenie, hogy voltak, vannak és lesznek még a jövő generációi között fogyatékossággal élők, akiknek helyet kell biztosítani egy akadálymentes és gondtalan élethez. Én az autizmusom miatt vagyok fogyatékos. Attól még, hogy Atípusos autista vagyok sokan is látják bennem, aki az összetett bajai ellenére is napi csatát vív a hétköznapok nehézségeivel.
