10 éve volt, hogy megkaptam az OKJ-s bizonyítványomat. A szakmai évek után sok mindenben fejlődtem. Egyelőre! Olyan dolgokat sikerült megtanulnom, amelyekről álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is összejön. Az OKJ korszakban az informatika tanárom, Reppa László tanította engem és Petit. Teljesen őszinte és kissé szigorúan tanította minket. Voltak pillanatok, hogy kompromisszumot kötöttünk egymásnak, miutan felemelt hangon beszélt velem. Voltak hasznos tanácsai a tanulások során, amiért el tudtam fogadni, de voltak olyan mondatai, amelyekkel nem értettem egyet. Volt olyan napok, amikor fokozatosan lemorzsolódtam kisebb-nagyobb okok miatt. Minden időm a tanulásnak szenteltem, közben próbáltam tanulmányozni minden számítástechnikai óraanyagokat. Akadtak ugyan, ami kötelező tanulni.
A 2008-as időszakból a Tüskevár iskola az Adetturba küldtek vizsgázni engem és Petit, s így végeztük el a vizsgát. Olyan a tanulás, mint az emberi kapcsolatok. Nehéz, igenis számomra az és mindig nehéz lett. Akárhogy is vesszük, tudomásul kell vennem, hogy még 30 évesen is roppant nehéz számomra. Főleg ha a mentális állapotom és az emberi hozzáállás is rátesz egy lapáttal. Úgy vagyok vele, hogy elég volt. Mégpedig abból, hogy nekem hisztiznem kell valakikkel. Nem szívesen teszem, de muszáj kisírnom magam. Megértésre számítok, de javarészt kioktatást kapok.
Nem én választottam, de a szüleim mindig elvártak, hogy tegyem meg azt, amit tennie kell. Kezdek kiábrándulni a világból, amelyben élek. Túl sok a megtévesztés, és a gyűlölet. Részben ezért sem szeretnék ilyet. Ha a szüleim jönnek max. szövegszerkesztésre és táblázatkezelésre használják, de másra nem. Mellesleg nem egyszer fordult elő, ha az apám megszólítana rajzfilmnézés alatt, akkor megijedek, mert nem tudom, milyen szándéka van velem. Mi a fenének kell a segítség?
Sokáig abban reménykedtem, hogy egyszer a társadalmunk végre képes lesz megérteni azt, hogy mi autizmus és epilepsziás élők, akár enyhék, akár súlyosak, de létezünk, és ugyanolyan jogaink vannak, mint az NT-seknek (neurotipikus személyek). Sajnálatos módon túl nagy a társadalmi különbség. Gyűlöletkeltés zajlik e világban. Véleményem szerint, hogy mi autisták és az epilepsziások emberből vagyunk és méltóak vagyunk arra, hogy normális életet éljünk! Én is, aki atípusos autizmus és epilepszia változatában élek!
A dühkitörés előzménye, folyamata
Van egy alap probléma! Ha az nem rendeződik, akkor dühöngök rajta, nem tudok másra, és másokra gondolni, mert maga a probléma jelenléte beleépül a tudatomba. Befolyással van az életemre és kisebb, majd később nagyobb ingerek érnek.
Ha azután sem oldódik meg a helyzet, akkor súlyosabb szakasz következik, melynek következtében dühkitörések lesznek. Egy dühkitörés nagyon szörnyű!
Ilyenkor elvesztem az önkontrollt és a bennem lévő kétségbeesés és különböző lelki fájdalmak egyszerre jönnek ki ordításban. Hangosan kiabálok, torkom szakadtából.
Elkezdem ütögetni magam, káromkodok, kiabálok másokra és földhöz vágok dolgokat, amelyeket tudnék sajnálni. Pl. karkötőt, poharat... stb. A kitörés persze ezzel még nem ér véget, mert a fejem vörös lesz, fájni kezd és elkezdem ócsárolni dühömben azokat a személyeket is, akik miatt ilyen helyzetbe kerültem. Dühkitöréskor nem gondolkodok tisztán, úgy érzem minden elveszett, de semmi sem számít már. Édesanyám borul ki a legjobban és nem tudja ezt kezelni. Maximum rám ordít illetve megüti engem. Nem vagyok józan ilyenkor. A dühkitörés alatt sírógörcsök is keletkeznek. Egy dühkitörés 10-15 percig is eltarthat. Miután véget ér, fejem rózsaszínné változik, szemeim pirosak. Mintha egy vihar vonult volna el és rendes esővel zárul. A testem remeg. Úgy érzem minden elveszett és ilyenkor reményvesztett állapotban érzem magam. Krízis időszak veszi kezdetét, amely sajnos a továbbiakban is szörnyű. Kudarcot vallottam, nem sikerült a dolgok, feladom abban a pillanatban a küzdelmet. Felelőtlen döntéseket hozok meg, miközben kijelentem a döntésemet. Az elkeseredettség növekszik bennem. Mintha teljesen megváltozna a gondolkodásmódom egyes személyekkel kapcsolatban. Őket kezdem okolni a fájdalmaimért amelyeket a múlt években elgáncsoltak engem élvezetből.
Ezt nem szeretném részletezni. Elveszítem az érzelmeim felett az irányítást és az érzelmeim irányítanak, nem a józan eszem. Sajnos emiatt számos kapcsolatomat elvesztettem és esélyem sem lett arra, hogy bármit is helyre tudjak hozni. Hiába is próbálkoztam, nem álltak velem szóba.
Magamra hagytak, nem értették meg a bennem lévő küzdelmeket.
Ez újabb csalódáshoz vezetett. A kudarcok kihatottak a későbbi kapcsolataimra.
Nagyban befolyásolták az életem, amely idővel újabb veszteségeket hozott.
Ez, mint egy láncolat egyre erősebbé vált. Mindenki, aki elhagyott felelőtlen volt.
Egy emberi hozzáállás sokat tud rontani rossz irányban. Kegyetlenségnek tartottam azt, ahogy hátat fordítottak nekem. Jobban meg kellett volna érteniük, de sajnos a sors másképpen hozta a dolgokat. A Mozdulj divatbemutató kapcsán sajnos volt dolgom szívtelen emberekkel szembenézni, nem válaszoltak miértekkel és hogyanokkal. Tojtak rám, és ellenem voltak. Az ilyen embereket nem tudom embernek tartani. Akárhogy is vesszük elgáncsoltnak éreztem magam, akinek nem engedték, hogy valóra váltsam. Ez pedig sok gyermekkori rossz emléket felszínre hozott.
Nem először fordult elő az ilyesmi. Csúnyán elhasaltam, ráadásul a NAF együttest sem sikerült visszaszereznem, ami gyerekkori álmaim kapcsán fontos volt nekem. Nem próbálkozhattam már azzal, hogy „normális” közösségekbe menjek, mert ott is nehézségeim adódnának. Lilla azt mondta nekem, hogy nem tehetek róla. Egyesek szerint a társadalommal van a baj. Igen, nagy baj van! Nem kicsit. Nagyon! A Nem adom fel kezelte a helyzetem, ráadásul az adott „normális” közösségeknek is megvoltak a maguk bajai. Több mint 10 év alatt számos kudarcot éltem meg.
Nem csodálkozom azon, hogy olyan lettem amilyen. Akik nem tartottak ki mellettem állítólag azért nem szerepelhetek, mert nem jut nekem hely, ezért kudarcot vallottam. Ezért le kell lépni? Én sokkal nagyobb kudarcot éltem meg, mégsem adtam fel, de azért erős vagyok! Arról nem tehetnek, hogyha kudarc érte a többieket velem kapcsolatban.
Teher
Nem egyszer szembesülök olyan csapással, hogy valaki azért nem tart és nem is akar velem komolyabb kapcsolatot, mert kiderül rólam, hogy autizmusom és epilepsziám van. Akár enyhe, akár súlyos egy kalap alá vesznek. Rettenetes érzés így élni! Ritka az nálam, hogyha megismerek új embereket, azok kitartottak volna mellettem. Szerencsém van, hogy akadt pár ember, aki máig velem van. Sajnos vannak, akik képtelenek tanítani, pedig annyira akartam az életem során szerepelni. Bizonyos életcéljaimmal kapcsolatban hasonlóan nehéz. Én persze próbálom megmagyarázni miérteket és hogyanokat, Nucu.
Nem egyszer kérdezem meg magamtól: „Miért nem választanak engem?” Leshetjük, hogy elfogad minket a társadalom. A mai élet teljesen más, mint a Kincsesház iskolai életben. Az emberek egy része nem akar erről tudomást venni. Ajtót, ablakot csuknak be. Ezt jól megerősíti a rendszer, ami mellesleg gyűlöletet is kelt az emberek között. Most komolyan?
Alázkodjunk meg a társadalom előtt? Magyarázzuk meg azt, hogy „normálisak” vagyunk?
Bizonyítsuk be, hogy alkalmasak vagyunk arra, hogy a társadalom elfogadjon minket?
Meg kell felelnünk az elvárásoknak? Mégis milyeneknek? Legyünk normálisak, vagy gondolkodjunk úgy, ahogy azt mások mondják meg? NEM! Mi olyanok vagyunk amilyenek! Ne akarjanak minket megváltoztatni, mert az már nem elfogadás, hanem megtűrés. Az embereket épp eléggé leköti saját problémájának megoldása.
Akadnak rosszindulatú, suttyó emberek, akiknek a fogyatékos személy csak egy viccelődés céltáblája. A korábbiak, az átlagosak nem akarták kezelni a helyzetem, ráadásul az adott „normális” közösségeknek is megvoltak a maguk bajai. Eljutottam arra a pontra az életemben, hogy szégyelltem beszélni velük. Nem fogom bizonygatni az autizmusom átlagosságát, miértjeit, hogyanjait. Mit érek vele? Ha nem akarják, hogy velük legyek, ez ellen nem tehetek semmit sem. Sorstársammal való kapcsolatom is keményem kikezdte az autizmus. Ezt az egykori remek barátságot sajnos nem tudtam megmenteni és a legrosszabb mégis az, hogy meg lehetett volna menteni, ha a volt barátom úgy áll a helyzetemhez, hogy megindokolja, mi az igazság! Ilyen embereknek kellene megértenie bennünket?! Azt leshetjük! A szerencse az, hogy minden ember más és vannak nagyon rendes típusok, akik elfogadják a személyünket. Miért is? Mert különlegesek vagyunk és nem átlagosak! Én is különleges vagyok! Jómagam nagyon sok mindenben vagyok önálló. Nekem a kapcsolatépítésekkel vannak problémáim, és akadnak olyan dolgok, amelyeket nem tudok önállóan megoldani.
Bizonyos helyzeteket sem tudok úgy kezelni, ahogy azt kellene. Magam választom ki a ruháim, magam végzem a szükségleteim és még sorolhatnám. Nem vagyok beképzelt kislány, amelyet egy bizonyos személy írt rólam évekkel ezelőtt. Mielőtt bárki pocskondiázna, ismerjen meg! Aki olvas, az tudja, hogy többoldalú vagyok.
Talán az a baja a társadalmunk rossz oldalával, hogy irigyelhetnek minket, mert másképpen gondolkodunk, vagy éppen van eszünk és egyeseknek fáj az igazság. Visszaemlékszem arra az időre, amikor elkezdtem az OKJ-t és hogy mennyire nehéz volt. DE SIKERÜLT VÉGIGCSINÁLNI! Ám azonban később jött a közösségbeli problémáim a Nem Adom Fel együttes miatt és csúnyán megsérültem. Én azt tanácsolnám azoknak az egyéneknek, hogy mindenki gondolkozzon el! Kiderül mi az, amiben jó és mi az, amiben rossz. Ennyi! Jó, ha az ember okos, tanult és gondolkozik. Így nem befolyásolhatja őket semmi rossz emberi erő.
Veszteségek feldolgozása
Amikor megismerek valakit, előre felkészítem magam arra, hogy bármikor lecsaphat ok nélkül. Évekkel ezelőtt túlságosan is beleéltem magam abba, hogy a kapcsolatok tartósak lehetnek.
A valóság azonban ennél sokkal szomorúbb és igazságtalanabb. Megpróbálom érthetően elmagyarázni milyenek az enyhe és az erős csalódások. Minél inkább megszeretek valakit annál rosszabb az elválás. Akár évekig is hatása alatt lehettem, hisz egy nagy kudarcot éltem át. A kívülálló nem tudja elképzelni, hogy ez nekem milyen. Van, aki tudomást sem akar venni róla. Sértegeti a saját felelősségét, és próbálja rám testálni, hogy mindenről én tehetek. Egy átlagos ember másképp kezeli a csalódásokat. Sokkal enyhébb a fájdalom ha az adott illetőt épp, hogy megismertük, de már ment is.
Fogadjam el jobban magam!
Nagyon sok régmúlt külső hatás éreztette velem, hogy nem érek semmit, pedig pont fordítva van. Sok értékkel rendelkezem és büszke vagyok ezekre az értékekre.
A megbocsátást még meg kell tanulnom, hogy teljesen jobban legyek.
Sok ember ártott nekem az életem során, melyeknek azért nem tudok megbocsátani, mert olyan fájdalmat okoztak a lelkemnek, hogy az a későbbi életemre is kihatott. Pl. iskolák, helyszíni rendezvények, Nem Adom Fel és még sorolhatnám.
Az érzelmi kitörések rosszak és sok kárt okozhatnak az adott kapcsolatoknak.
Az emberek nem akarnak velem lenni, ha dühkitörésem van. Megijednek, félni kezdenek tőlem, mintha valami bolond lennék. Mondták, hogy nincs ezzel semmi baj. Igazuk van.
Az emberi kapcsolatok bizony nehezek és oda kell figyelni, hogy kiket engedünk be az életünkbe. Szerencsém van, hogy a társadalmunk nem minden tagja rossz és elutasító. Csak sajnos sokszor nem lehet tudni kik a jók, és kik a rosszak.
A nehézségek ellenére is fenntartom magam, mert képes vagyok rá. Azt elismerem, hogy vannak fájdalmas hullámvölgyek, melyek időnként elárasztják a lelkem. Komolyan kérdezve: Mindig én legyek a megértő, elfogadó, és megalázkodó? Mindennek van egy határa.
