Annyi minden történt velem iskola kezdetektől a Nem adom felig. A 90-es évek alatt sok mindenről volt nálam „nevezetes”. Sok változás történt az életemben, köztük az, hogy autizmusom miatt bántalmaztak. 2. osztályos, általános iskolás voltam. Most persze nem szeretném részletezni ezt a rossz időszakot, hanem csak kiemelni egy részét. 1997. Május egyetlen tantárgyból megbuktam és a 3 tanárnő, aki nem akartak látni tovább a Lakatos utcai iskolába, azt mondták az édesanyámnak, hogy nem vagyok iskolaérett, és csoda az, hogy magániskolákba jutottam el egészen 2008-ig. Ma rosszabb a helyzet.
Eltelt több év és ezalatt a két évtized alatt számos dolgon mentem keresztül. A Kincsesház iskolában anno volt egy rendes osztályfőnököm, aki egyszer azt mondta a szüleimnek, hogy próbára teszi engem. Sokszor belekezdtem sikeresen, de még az élet keményen megtépázott engem. Visszatérve a kiközösítésemről.
Onnantól kezdtem megkeseredni, miután Rab András kirúgta őt és elhozta a lekezelő aljas osztályfőnököt, és nemcsak engem, de mindenkit gyűlölte. 2001-ben pedig elérkezett a depresszió. A sok kiközösítés, elutasítás és bántások megtették pusztító hatásukat. Sok év kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogyha egyesek normálisan, türelmesen állnak hozzám már abban az időben, talán máshogy alakul az életem.
2000-ben a gyakori házi feladatok időszaka, a Pokémon, és a Cartoon Netwok korszakának visszatérése volt. 2000 végén pedig a mozizások voltak, ami megnyugtattak. Az intenzív rajzfilmezés máig megvan. 2020 a rajzfilmek éve. Születésemtől ismertem meg a rajzfilmeket, 2000-től kezdtem bele a VHS-k, majd később a DVD-k gyűjtésébe. Igyekszem nem gondolni a koronavírusra, hanem pozitívan, hideg fejjel élni, mintha mi sem történne. Persze odafigyelni másokra és magamra is! Ez alapszabály! Nem tudtam elmenni, csak ha szólnék a szüleinek, mi kell nekem. Szigorúan, mert a vírusos időszak alatt maszk viselése kötelező. Idősek a szüleim, vigyáznom kell az egészségükre.
Az elmúlt időszakban annyi kalandom volt és rengeteg zsákutca, sötét alagút, körfolyosók hada. Megpróbálták belémsúlykolni, hogy értéktelen vagyok, hogy nem vagyok iskolaérett. De mégis befejeztem az iskolát, túléltem 3 idegösszeomlást, számos büntetéseket és még sorolhatnám tovább. Itt vagyok, még élek, de belefáradtam. Mintha egy gyönge virág vagyok, ami én magam vagyok az a virágocska, amelyet egy szél elsodor. Az autizmus nem egy vígjáték, de szerencsésnek írhatom magam abból a szempontból, hogy nem abban a helyzetben vagyok, mint Bence, hisz aki olvasta a blogját tudhatja, hogy az autizmusnak milyen a sötét oldala és hogy viszonyul a világjához. Énekem is megvannak a magam rituáléim, melyekkel senkinek sem okozok szerencsére fejtöréseket. Könnyebb eset vagyok, de szenzorosan érzékeny egy csomó mindenre. Ki tudna így szeretni, elfogadni? Főleg egy autista nő.
Volt időszak, amikor nem tudtam elfogadni azt, ami vagyok, mert úgy éreztem, hogy atípusos autistaként nem érek semmit ebben a világban, de aztán rájöttem arra, hogy bizony értékes ember vagyok. Ezt nemcsak a pszichológusom mondta nekem, hanem azok a barátok, akik voltak és vannak nekem. Mert ők felismerték az értékeimet. Pl. Dávid. Nehezen kezdett megbízni bennem, és csak idővel alakult ki egy baráti bizalom közöttünk. Nikol értékesnek hív, és ő is a barátom. Persze van a Robi, illetve még Bence, kivel a kapcsolataim sajnos már nem olyan, mint annak idején. A Lakatos utcai és a Tüskevár iskolában rossz dolgok jelentősen rombolták az önbizalmam, ami ugyan ma már van, de még mindig ingadozó vagyok és meg kell küzdenem a démonjaimmal, ami számos dolgot tett tönkre az életemben.
Az igazság az, hogy az utóbbi időben érződik a kezelésem hiánya, mivel a koronavírus jól belerondított ebbe és persze az egész világ működésébe. Már a járvány időszaka alatt is szinte online életet éltem, csak kisebb korlátozásaim vannak sajnos. Pl. vásárlásokat illetően. De annyi baj legyen, idén nem várható egyelőre újdonság. A mai rendszer folyton csak keresztbe tesz a magyar társadalomnak, szakítgatja a barátokat, családokat egymástól, hogy a hatalmát megtartsa. Ők is jócskán beleavatkoznak a kapcsolatépítéseimbe. Mint az autizmus. Az utóbbi másfél, 2 évben sok emberrel ismerkedtem, de nem tudtam tartós kapcsolatot fenntartani velük. Lassan elfáradtam és elegem lett a várakozásból és abba a sok energiafektetésbe amit beleáldoztam eddig. Túlságosan nehéz és bonyolult a kapcsolatokkal kapcsolatos út, ráadásul roppant hosszú is, nem akadálymentes.
Szereztem egy csomó tapasztalatot ugyan, de még mindig vannak dolgok, amelyekben zöldfülűnek érzem magam, és tudom, hogy a fejlődésem sok mindenben megkésett. Másképpen néznék ki, ha nem autizmussal születek. Talán érettebb, nőiesebb lennék. Édesanyám szerint Isten tudta, miért adott neki, vagyis miért születtem.
