Kapcsolataim építése

Az autizmus és az epilepszia, mint belső ellenségek mindig akcióba lendülnek. Túlságosan is zavarban vagyok, amikor találkozok valakikkel. Ilyenkor néha mintha nem én lennék. Zavaromban csapongok, és úgy érzem, hülyének néznek engem a másik kapcsolatba lép, aki épp kommunikálni kezd. Nem kapok lehetőséget a folytatásra. „Most mi lesz?”- Gondolom magamban. Sokszor úgy érzem magam, mint egy ártatlan ember, akitől bűntől menekülnie kell. Az utóbbi években lettek tartós baráti kapcsolataim, de sajnos átvertek és emiatt csalódtam rájuk. A valódi barátaim jól ismernek, tudják, milyen vagyok. Tudják a csatákat, amelyeket nap, mint nap megvívok. Felnéznek rám és az erőmre, ami néha olyan, mint egy számítógépes játék. Földön maradok és szenvedek, ezért a játéknak vége. A feladat a következő:
Építem a magam tudása szerint az új kapcsolataimat, de ahogy a játékok és a vetélkedők esetében itt is szerencse kell. A nyeremény: Újabb tartós barátság. Minél több van, annál gazdagabb leszek szeretetben. Mert nekem ez a legfontosabb! Járom az utam, keresem a lehetőséget.
A gondjaimmal csak a pszichológusommal, Lillával beszélgetek. Attól tartók, hogy a mentális állapotom miatt újabb emberek lépnek le, mert nincs türelmük, nem tudják kezelni és nem akarják felvállalni engem.
Éreztetik velem, hogy nem vagyok méltó hozzájuk. Mondják a ,,fenyegető" sablonos szövegüket, de nem tartom őszintének mit mondanak. Miért pont mindig én vagyok a rossz? Nem a sajnálatra, a szánalomra, mert az nem kell. Azt megtanultam, hogy nagyon sok a felszínes ember, aki a rendes ember látszatát kelti. Vannak olyanok, akiknek az arcára van írva a sunyiság. Más a helyzet azokkal, akik a jó ember álarcát öltik magukra, és legbelül rosszat forralnak ellenünk.

Barátságok és egyéb kapcsolatok

Sokan mondják, hogy akkor ismerjük meg a másikat igazán, ha baj történik velünk. Kezdeményezve mutatkozik meg az igaz barát. Ezt megtapasztaltam!
Voltak barátaim, akik mellettem álltak, de eltávolodtak tőlem. Szembesültek azzal amilyen vagyok. Ez is eléggé fájdalmas! Ha valaki belém látna, megértené, hogy milyen küzdelmet folytatok magamban. Egyes elhalt kapcsolat korábban még él. Ilyenkor küzdöttem azért, hogy ne vesszen el. Számos kapcsolat nem élte meg a komoly barátság szakaszát. Szerencsére vannak, akik itt vannak, szeretnek. Megvan a maguk baja és ennek ellenére is kitartanak mellettem. A Nem Adom fel alapítványba kezdeményezni akartam velük kapcsolatot, mert egyrészt én is hadilábon állok ezzel, másrészt nem tudok értelmesen beszélni a többiekkel. Én képes lettem volna mindent megváltoztatni, de ahogy a Nem adom fel együttes és az alapítványon belül is, itt is az elutasítás történt:
Volt egy sérült barátom, akivel eleinte jóba voltam, s kitartott mellettem.
Egy rendes halmozott-értelmi sérült, akinek számos jót köszönhetek a tanácsaiért. Hisz még él, de mostanában sem tartjuk a kapcsolatot. Ha ő itt lett volna, ki tudja, most hol lenne, hogy kompromisszumot kössek vele szemtől-szemben. Neki köszönhetően a barátság egy olyan oldalát ismerhettem meg, amely a tehetséghez vezeti az életem. Szembesültem azzal a ténnyel, hogy csatlakozzak a művészeti csoportokba.
Ez a barát annyi mindent megtanított nekem, hogyan szerepeljek, mint egy igazi sztár! Eleinte látszólag társak voltunk, de az autizmusom és a pánik miatt sajnos ezt a barátságot is kikezdte. Ugyanis hónapokon keresztül kötött velem egy alkut, ám a súlyos félreértéséknek és a keletkező konfliktusainknak köszönhetően
éreztem azt, hogy kész, vége. Milyen kapcsolat ez? Nem oszthatom meg vele a problémát, ezért szembesülve az állapotommal félő, hogy legszívesebben menekülne. Dühös voltam rá és szenvedtem, amiért elutasította engem, hogy ne lépjek fel a színpadra énekelni. Úgy érzem, képtelen vagyok ezt a kapcsolatot fenntartani.
Ezért elmondtam neki miért nem tetszett a NAF együttes műsora, mert számomra nem az van, amit én akarom! A barátomnak nem akartam neki kellemetlenséget okozni vagy megbántani. Csupán elmondtam neki egy kritikát miért nem éreztem jól magam miatta. Sajnos az a barátság és az érzelmi hullám közelebbre jött tőlem a barátom. Pont, amikor kiakadt a véleményemtől, s így a sors belefújt. Teljesen elveszett közöttünk a kommunikáció tényezői! Az hogy meg kell értenem, mit is jelent számomra a türelem!
Nem értetem teljesen a barátom beszédét, az nagyon megviselt és ez hátráltatta a barátságunk, de nem mertem korábban ezt megjegyezni. Ocsmányságokról magyarázkodott nekem, s még gonoszan mosolygott is azért, mert arcán láttam, hogy élvezte, ha a túl érzékenyebbet bánthatja. Nem volt, aki megvédjen engem, hisz nem szerettek és ezt éreztették velem miért veszekszem egy sérült fiúval. Tehát a barátomat egy rosszindulatú, és kötekedő embert láttam felfedezni, miután megváltozott a viselkedése a barátság kezdete óta. Jól ismertünk egymást, mert ez szándékos bántás volt a részemről. Igaz is! Ő alkotja és szeret ügyet csinálni, hiszen nemcsak velem, de mindenkivel balhézik! Inkább ne is találkozzon velem, mert egyrészt fél és szégyelli magát. Másrészt a kapcsolat olyan, mintha nem lenne köztünk semmi. Felelős lennék azért, amiért engem hibáztatnak miatta? Fájdalmat okozhattam volna neki, viszont eléggé félreértésbe keveredtem ellene és nem tettem olyat, hogy ezt érdemeljem. Igazságtalannak tartom azt a hozzáállást és megértettem, amiért elvesztette a türelmét. Egyre erősebben érzem, miután fel emelt hangon beszélt velem, pedig ez nekem fáj. Csupán mit tettem? Semmit.
Egyszer ideiglenesen kezdtem beilleszkedni a bandájukba, de az a végzetes félreértés miatt szinte minden odaveszett.
A Nem Adom Fel együttes nem volt képes vállalni engem, mert máskülönben az egész banda szétesett volna. Ha elfogadták volna a nehézségeim ellenére, talán betanítottak volna. Lehetséges, hogy ártottam én magamnak, de én nem tehetek róla, hogy megbántsam őket lelkileg. Biztos lett volna olyan megoldás, ami mindkét félnek jó és elfogadható a betanítás. Erre azonban nem került sor. Nem tudok ez ellen mit tenni! Bennem nagy csalódás volt, mert azt hittem megbízok benne és bennük is.
És bizonyos körülmények között nem hagyták, hogy csatlakozzak a sérültek által zenekarba. Erről nem tehetek! Kétségek gyötörnek. Ennek ellenére nem szabad hálátlannak lennem az együttessel szemben és figyelembe kell vennem azzal a barátommal. Óvatosságra kell vennem azt, hogy mennyi mindent adott nekem ez a barát. Mindketten követtünk el súlyos hibákat, de nem azért vannak a hibák, hogy tanuljunk belőlük és megpróbálni felújítani, rendbe hozni? Egy igaz barátság ér annyit, főleg ha annyi mindenen ment keresztül. Esélyem sincs arra, hogy ez a remek kapcsolat újból kialakuljon. Ahogy arra sem, hogy az elvesztett barátságot visszakapjam?! Mindezek lehetetlenek! Ennek köszönhetően a barátságnak vége!
Az a véleményem minderről, hogy attól még megoldható lett volna az, hogy én ne sérüljek ebben a helyzetben. Marcsinak igaza volt, amióta feltartóztatott engem. Nagyon sokan vannak, s több évi tapasztalatjuk van, mint nekem. Ha ez az éleslátású kisasszony ezt mondta nekem Barna döntése kapcsán, akkor én megesküdöm, hogy soha többé nem térek vissza erre a fogyatékos zenekarára ujjongani és csatlakozni. Akár mennyire félnek tőlem és szégyellik válaszolni a kérdésre, el kellett fogadnom a tényt, hogy az együttes csatlakozása máig kísért! Miért kell tőlem félni? Bizonyos reakciók miatt? Mert másképpen reagálok bizonyos dolgokra? Nehezen megy az alkalmazkodás, mivel sok esetben zavar az átlag. Úgy veszem észre, mintha könyörögnék azért, hogy felfigyeljenek rám, holott nagyban szarnak a fejemre! Olyannak tekintenek fogyatékosnak, szánalmas hulladéknak, és még ki tudja minek. Szomorú! Ez nem mesebeli álom, de ez a rideg valóság! Ricsosz azt sugallta nekem, hogy értékes ember vagyok, benne van a tehetségem, de az együttesben nincs tökéletes ember. Talán azok is mellettem lennének, akik korábban mellettem voltak. Vannak dolgok, amelyeken tényleg kell változtatni, mert nemcsak én élek ebben a világban, hanem sokan. Érthető ez?! Ez az a dolog ami fáj! Bárcsak minden másképpen alakult volna, ahogy a többi elromlott iskolai életemnél. A saját világomhoz ragaszkodok, mert abban érzem otthon magam. Ezzel a témaszakasszal kapcsolatban muszáj volt tisztáznom a dolgaimat.

Új barátok, régi barátok

Sok mindent megtanultam az elmúlt 5 év alatt. Nem szabad folyton a problémáinkkal előjönni. Sokszor ezzel marjuk el azokat a személyeket, akik az életünkbe lépnek. Van, amely örökké tart, de akad olyan, ami csak alakul, aztán véget ér. Leterhelődnek általunk. Másképpen állok már bizonyos dolgokhoz. Ismerkedek új emberekkel, és ha kis hibákkal is, de tudom tartani magamat a megtanult szabályokhoz.
Voltak gondjaim, melyeket meg tudtam oldani egyedül is, de olyan is, amelyhez segítség kellett. Ma is van, később is lesz. Azt is megtanultam, hogy az igaz barát az, aki olyannak fogad el amilyen vagyok. Elfogadja a hibáimat, a kiborulásaimat és elfogadja a világom. Nemcsak hogy elfogadja, de érdeklődik is iránta. Ezzel jár az autizmus.
Az epilepszia meg arra jár, hogy belőlem kijön egy csomó feszültség, pánikrohamok, aztán elmúlhat teljesen. Édesanyám azt mondta nekem, hogy nem szabad őrlődnöm mások miatt, mert akkor azok az emberek győznek akik miatt rosszul érzem magam. Igaza volt. Ezeket mondogattam magamban útközben, miközben a két kezemet összeszorítom, hogy a bennem lévő feszültséget kiadjam magamból. Megdöbbentő és ijesztő az epilepszia, de ez természetes mikor jöhet bármelyik pillanatokban.
Szedtem a gyógyszereket kamasz koromtól, de súlyos rohamokat kaptam és folyamatosan szedem. Erről a gyógyszerekről elég sok van az epilepsziások számára. Mai napokban szerencsém van, hogy nem lettem a súlyos rohamok rabja. Ezután szépen lassan elmúlt a félelem és az indulatok. Tisztában vagyok már a saját értékeimmel, és azzal is, hogy vannak kapcsolataim. Gondolok azokra is, akik elmentek. Őket soha nem felejtem el. Nem tudom, képes leszek e valaha megbocsátani nekik azért, hogy elhagytak. Az utóbbi időben, melynek következtében kicsit leálltam a blogozással, honlapozással. Elvesztettem egy nagyon jó barátom, Bencét, aki él, viszont a barátságunk már vége. Néhány évekkel ezelőtt keletkezett súlyosnál csúnya konfliktusunk, ennek következtében váltak el végleg útjaink. Olyan barátságot vesztettem el, amely ilyenhez hasonló nem lesz soha. Egyedi, különleges, auti gyermekember, aki bizonytalan a társadalomra. Nagyon megvisel ez engem, belül gyászolok, és bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét. Mindent megtettem, amit csak lehetett, de úgy érzem a sors megváltozott kettejük között.
Részleteket nem fogom leírni, mert az autizmus világnapja óta leírtam nagyjából a válásunkról. Vannak megosztható és nem megosztható események, történések az életemből. Az biztos, hogy az életem gyökeresen megváltozik. Viselkedésével az önértékelésembe rúgott. De mindezek ellenére nem maradok a földön, mert felállok és tovább harcolok. Ha a földön maradok, akkor ott is maradok. Ami az életem során történtek, eléggé borzalmasak. Egyszerűen félelmetes mindaz, ami ott történtek, szinte csalódás is végződik!
Szinte mindenki szerencsés, és van tevékenységük, de ha nem törődnek autizmus emberekkel! FRANCBA! Nem lehetne normálisan ismerkedni? Mert tudom, hogy akadnak olyanok, kik normális kapcsolatot keresnek és nem rosszindulatú, suttyó emberek. A gyászidőszak eltarthat sok ideig, viszont az élet megy tovább. Nem lehet hagyni, hogy felemésszen bennünket egy veszteség, mert akkor úgy áll le munkánk, mint egy szívverés.

Felnőtt nőként tisztában vagyok saját korlátaimmal, és hogy mi miért voltak, vannak és lesznek. Kellemetlen gondolatok, sorok ezek, de muszáj volt ezeket szavakba, mondatokba önteni. A jövőmmel kapcsolatban sok mindent szeretnék megváltoztatni. A társadalom adhatna egy esélyt az autistáknak és episeknek.
Ugye az NT-sekből áll. Tudhatják milyen mássággal élni és elszenvedni milyen a visszautasítás. Ebbe nem megyek bele. Remélem sikerül mindaz, melyeket tervezek. Ha új emberekkel ismerkedek meg, akkor ők azt az embert lássák bennem, akikkel tudnak beszélgetni. A lényeg az, hogy elfogadták azt, amilyennek születtem. Tudják, ismernek engem és azt is, amik voltak. A Nem adom fel együttes és Bence ajtaja bezárva előttem. Számomra rossz, megalázó és bosszantó érzés. Megvannak a hibáim, de ennek ellenére nem kellene így viselkedniük velem szemben. A lehetőség mindenkinek jár!