Sok évvel ezelőtt még a iskolai időszakban eszembe jutottak bizonyos gondolatok. Megkérdeztem magamtól azt, hogy volt e előző életem?
2008 elején megnéztem a Méz és lóhere című japán anime sorozatot, amely Magyarországon is bemutatták, de én feliratosan néztem meg online.

Takemoto Yuta-ról szól, aki immáron egy éve tanulója egy tokiói művészeti egyetemnek. Egy albérletben lakik két idősebb egyetemista társával, a magabiztos Mayamaval és a különc Moritával. Tanáruk és jó barátjuk, Hanamoto Shuji egy nap különös szerzettel állít be az egyetemre: vidékről érkezett unokahúgával, a pöttöm és körülbelül 12 évesnek kinéző Hagumival, akinek érkezése merőben új színt visz környezete életébe. Tavasz lévén Takemoto szinte első látásra kedveli őt, de úgy tűnik, ezzel nincs teljesen egyedül. Haguról hamar kiderül, hogy félelmetesen tehetséges és bár mindenki csodálattal figyeli ténykedését, a lány kezdetben mégis nagyon visszahúzódó. A baráti kör tagja továbbá még Yamada is, egy kedves, csinos és végtelenül naiv lány, aki szerelmes Mayamaba, de érzései sajnos nem találnak viszonzásra.
Most a történetet nem szeretném részletezni, hanem azt, hogy az anime is azt érezteti velünk, hogy volt előző életünk és nem is egyszer. Persze a jelenlegi életünkben nem emlékszünk a régiekre. Olvastam arról másfél éve, hogy a fiú 5-6. életévében még emlékszik valamelyest az előző életére, csak sajnos később már ezt elfelejti.

Ki lehettem előző életemben? Gondoljuk át, hogy én milyen vagyok a jelenlegi életemben. Milyen szokásaim, kedvenceim vannak? Összefoglalom néhány pontban az általam kedvelt dolgokat:
· Szeretem a rajzfilmeket
· Szeretem a jazzt és a 60-70-80-90-es évek zenéit
· többoldalú életet élek én
· Hangulatember vagyok.

Úgy gondolom, hogy amiket nagyon szeretek. Arra utal, hogy fiatal művész voltam a 90-es években, aki egyedül volt, magába zárkózottként élt. Lenyűgözték az őt körülvevő rajzfilmek színei, s hangulatok. Nem találtam meg méltó helyemet a társadalomban és emiatt számkivetettként éltem a családon belül.

Álmok és a képzeletek

Sokszor vannak visszatérő álmaim. Pl. az, hogy újra iskolás vagyok, és úgy érzem nem fognak sikerülni a magyar vizsgák. Régebben olyan gyerekkori rémálmaim is voltak, amikor az osztályfőnököm szigorúan elvárja, hogy egy adott kötelező verset kívülről szavaljam el! Rettenetes érzés meghallgatni az osztályfőnök hisztériáját, mintha valami bűnöző lennék. Pánikba estem, hogy fogom ezt élve megúszni a feleletet. Miután kimentem, rettenetesen kétségbe voltam esve, de éreztem, hogyan fogom ezt tenni másnap, hogy adott versből kívülről fújjam. Gondoljunk bele abba, mit tehetünk, ha a nincsenek körülöttünk, hogy megmentsenek engem? Borzalmas érzés! Persze sorolhatnék pár visszatérő rossz álmot, viszont az elég hosszú is lenne.
Vannak kellemes visszatérő álmaim. A 2013-as baráti-szerelmi kapcsolatok gyakrabban voltak. Pl: egy vak barátommal, Sanyi manóval, s ezt érzést nem felejtem el. Ezzel boldogítva, hogy segítettem elkísérni őt. Szerelmes volt belém, de kihasznált engem! Legalább 13 alkalommal álmodtam hasonlókat, melyekben váltások is voltak. Egyszerűen éltem egyedül, magányosként egy kertes házban, ahol az ablak mindig nyitva volt és kellemes nyári hűs szellő fújta az arcom. Az álom olyan mintha egy film lenne. Bármi is megtörténhet benne, akár éppen találkozunk egy ismert rajzfilm karakterrel vagy földhőz csap egy meteor. Ilyen álmaim is voltak. Korábban azt mondták nekem, hogy az álom nem más mint a fantázia és a valóság keveréke. Minden álomnak van egy jelzése. Pl. az, hogy mi zajlik a lelkünkben, a gondolatainkban és mik történnek a szeretteinkkel. Akár az előző életünk egy-egy darabját is visszakapjuk arra a pár órára, amikor mély álomban vagyunk. Azért emlékszem az álmaimra ennyire, mert anno egy Kanon rész ihletet adott arra, hogy egy álomban vagyunk, és újra és újra ugyanaz a jelenet. Nem számít milyen kellemes vagy milyen félelmetes. S ahogy legközelebb kinyítjuk a szemünket, akkor egyszer véget ér. Sokszor történt meg az, hogy az álomból felébredünk.

Totoro és Lármás Lincoln

Nagy hatással volt rám a furcsa és titokzatos lény esete. Talán én voltam az a szörny, aki úgy viselkedett, mint Totoro. Hogy miért a 80-as években éltem? 1988-ban születtem. Tehát ez volt az első eset az életemben, aki 1987-ben a hímivarsejt átvándorolt belém, de azért csak pici embrió voltam. A test, amiben élek önmagában semmi. A lélek határozza meg azt, amik vagyunk, szívműködés a testünk motorja, az agyunk sok emléket elraktároz, viszont ki nem törölhető. A lélek sérülékeny, ezért nagyon oda kell rá figyelni, mert máskülönben a jellemünk torzulhat. Totoro esetén aki üvöltések sorozatával hangoztatja mondja el nevét. Én autistaként üvöltözöm, mikor dühkitörésbe vagyok. Pl: Semmi nem az van számomra, amit én akarok, vagy mindent szeretnék ezt azt tenni, de nem jut idő!

Az anime szereplőit beletettem a Kimi no na wa című anime jeleneteibe ezzel is emléket állítva neki, ha valóban én voltam akkoriban. Az is lehet, hogy én voltam az a lány. Hisz, ahogy leírtam, a fantázia és a valóság összekeveredik. Hiszek abban, hogy van előző élet és abban is, hogyha a jelenlegi véget ér, akkor, mint egy új anime ismét elkezdődik csak éppen más testében és talán egy másik országban. Talán az is elképzelhető, hogy fiú testben térek vissza nem emlékezve arra, hogy éltem én igazából. Még olyan gondolat is megfogalmazódott bennem hogy a valóság, amiben élek nem létezik. Talán a jelenlegi életem álmodom és az igazi valóság egészen más.

A rajzfilmekbe meg a Lármás család főhősét, Lincoln-t tartom őszinte bevallással (The Loud house) Bárhogy is van az, egyszerű és boldog életet élnék, de sehogy se sikerül számomra az élet. Van, amikor elviselhető, de akadnak olyan szituk, amikor nem. Egy családi környezetben eléggé zavarban vagyok, főleg akkor, ha együtt van az egész család. Azon dolgozom, hogy ne így legyen. Már könnyebben veszem az akadályokat és erre nem vagyok büszke. Az tény, hogy sokan nagyon furcsa módon viselkednek engem. Tartsanak csak, de ne féljenek tőlem. Mint atípusos érintett személyként képben kell lennem azzal, amivel élek és élni fogok életem végéig.

Az, hogy milyen rajzfilmet szeretünk és hallgatunk az is meghatározza, hogy milyenek vagyunk. A mai fiatalokkal ellentétben nem bírom erőszakos stopmotion-kat (Mekk Elek). Valósággal felzaklatja a lelkem és átmeneti rendetlenséget okoz bennem. Az animáció teljesen más. Ott nyugalom, békesség van és csupa érzelem. Ráadásul a rajzfilm jó hatással van a lélekre. Nyugtató hatást gyakorol rá. Persze mindenkinek más az ízlése. Visszatérve a lélekre az sosem hal meg. Vannak olyan rajzfilmsorozatok, amelyek a lélekvándorlásról szólnak, de azokban viszont nem hiszek. Az csak fikció. A lélek egy új életbe vándorol, ami csak elkezdődik.