Az év elején visszamentem a kórus órára, de végül is úgy döntöttem megosztom a kóruson belüli élményeimet! Fontos közölnöm, hogy tagja vagyok a Never Give Up Gospel kórusban. Nagyon hangulatos volt az egész, s megtanultam egy csomó dolgot a Nem Adom Fel élettől. Én elmentem, és örömöt okoztam nekik, hogy énekeljek velük a csapatommal együtt. Ez annyira jólesett! Van egy érdeklődési köröm, amelyhez ragaszkodom a többiekre, és nem szándékozok arról lemondani, mert van, akiknek jó a hangja van, illetve van, akinek önállóan előadja a színpadon. Mióta az eszemet tudom, egy olyan úton járok, melynek során sok változatos dalokat tapasztaltam meg, melyeket megragadott engem az életem során. Amióta meghallgattam A lelkem másik oldalán című dalt, akkor eszembe jutott az a bizonyos emlék, amikor befogadtak engem 2011 augusztus végén. Eléggé bizonytalan voltam, de több-kevesebb barátokat szereztem.
A másságomat nagyon sokan elítéltek, mert egyrészt félnek tőle, másrészt nem fogadták el, csupán azért, mert más vagyok. Ez olyan, mint a Family guy vagy a SpongyaBob sorozat. Gondolok Brian-re és Tunyacsápra is! Sokan elítélik, mert azt gondolják béna a tehetségük. Mégsem adják fel az álmaikat, hogy híressé váljanak. Lenyűgözött azok a rajzfilmek, amikor először néztem sokszor, és hangulatukat feldobják.
Azért írtam le mindezt, mert ez minden embernél előfordulhat. Ilyen az életem útja is, mint annak a két szereplőnek.

2013. Június 13.-án felvettek engem a Never Give Up Gospel kórusban, ezért visszatértem a Nem Adom Fel alapítvány díszes társaságába. Hasonló volt az élményeim, amiről már korábban írtam. Voltak téve székek, és mindenkinek fontos az együttműködés, a kitartás, és a csapatmunka. Én keveset beszéltem az elején. Majd jött a beéneklés és a fontos dalok, amit a fellépésekre szükség van. Két részből áll az alkalmak: Az elsőben csak gospel óra, ami 2 órából áll! Szokott lenni 10-15 perces szünet, majd innen folytatunk, ahol abba hagytunk. A másik pedig a főpróba, ami a legsürgősebb esetekben kéne előadnunk a koncertek előtt.
Érdekes dolog volt, hogy annak idején álmodozó lány voltam, hiszen szólista akartam lenni, mint a többi énekes a Nem Adom Fel zenekarból. S azért hogy jobb legyen az énekem! Én közel álltam a szopránokhoz, mert én küszködtem azért, hogy egy jobb helyzetbe kerüljek a szólistákhóz, viszont sok minden akadályoztat és megvan abban, hogy mindez sikerüljön. Azok akik korábban mellettem lettek volna, azt gondolták, hogy nincs önbizalmam, pedig az autistákat támogatni és segíteni kell, mint a többi fogyatékkal élőt. Nem tudták még, hogy más vagyok, mint a többiek! Ez rosszulesett, amit mondtak a bizonytalanságomról, csak azt akartam, hogy boldoggá tegyem őket és mindenkit. Ott követtem el egy hatalmas baklövést! Elhiszem, hogy segíteni akartak nekem, viszont nem tudom megbocsátani nekik azt, hogy kijelentettek nekem a bizonytalanságomról! Rita az első találkozásunkkor azt mondta, hogy nem vagyok még szólista, hanem nagyon jó kórustag vagyok és lehet, hogy nem tudhatom azt, hogy szólistának nem lennék olyan jó. Szégyelltem magam, mert nem tudom őket elfogadni, hogy tapasztaltabban énekelnek a szólisták, mint én. Nos akármit is mondtak, az igazság fáj!
Eszembe jutott, amikor megnéztem egyszer az X Faktort, amiben azokat a versenyzőket nem jutotta be egy mentor az élő showban, akik lehetőséget kaptak volna. Rossz nézni, de igazság van a mentorokkal kapcsolatban.
Elismerem, hogy szeretem ha foglalkoznak velem, mert kevés törődésben volt részem az eddigi életem során. Úgy érzem, mintha mindenki rám akarná terelni a felelősséget. Én egy csomó mindenben vagyok nyitott, és számos alkalommal vagyok sikeres ember, de nem csak én vagyok az egyetlen, aki egy hasonló cipőben jár! Elszántam arra, hogy kilépek, mert nekem megalázó lenne az, ha a Nem Adom Felbe kellene járnom, és őszintén írva nem vagyok kifejlődött kórustag a csapatban. Nem tudják kezelni ezt az egészet és nincs elég türelmük hozzám. Lehetséges, hogy hamarabb lettek volna súlyos következmények. Végképpen megtudtam volna szórakoztatni a közönséget, de azért meg lehetett volna oldani másképpen.
Később adtam lehetőséget magamnak, hogy össze tudjam szedni magam. Nincs szívem sorsára hagyni egy sérültet. Amikor ott vagyok a Nem Adom Feles alkalmakon, őszinte törődés és segítő szándék van bennem. Én olyan hölgy vagyok, aki szeret örömöt okozni a másiknak.
Az első fellépés Mezőtúron felléptünk, mely hatalmas sikert arattunk! A közösség egy nagy pizzázással ünnepelte a kórust. Később a Group & Swing együttessel hatalmasat buliztunk a zene világnapján, majd a Szent József templomban is felléptünk.
A következő fellépések előtt Ági elküldött engem az altosokhoz, mivel erősebb alt hangú lány vagyok! Azt mondják én vagyok az alt szólam leghatározottabb tagja, mert kevés altos gyarapodott. Tehát nekem kell segítenem véghez vinnem a szólamot, hogy a többiek szebben daloljanak. Azt nem értettem, miért tartozom hozzájuk, de élveztem. Voltak és lettek is komolyabb gondok! Például nem hívtak meg engem és pár olyan kórustagot az MTVA stúdiójába, csak azokat vittek, akik szebbnél szebben énekelnek. Egy szó mint száz, minél inkább óvakodnak, annál jobban szeretnek, ezért szünetet tartottam miatta. Ezeket csakis dühömben írom, mert számomra nem az van, amit én akarok.
Történtek rossz dolgok, melyeket nem szeretnék túl reagálni ezen a témán. Csak azt, hogy sűrű pánikbetegség keletkezett a vakok intézete miatt, mert ott is bántottak, ahova járok. Mielőtt valahára felléptem önállóan a vakok szövetség énekversenyére, hatalmas epilepszia rohamot kaptam a mezőberényi fellépés után. Ezek akkor történtek meg a felszíntörések, amikor egy adott éneklés alatt belenéztem a dalba. Megtettek azt, hogy ki is zárhatták volna a versenyből, ahelyett, hogy lemondjam az önálló éneklést a rettenetes rosszullét miatt. Igazságtalanságnak tartom azt a hozzáállást, hogy véleményt mondjanak olyan para versenyzőkről, akik nehéz esetek! Jádi Krisztina azt mondta, hogy nekem, mint ,,látó fogyatékosnak" előnyöm van, a nemlátóknak pedig hátrányuk, ezért is magasztalják a tehetséges nemlátókat. Emiatt kísérte végig a pánikbetegség, amit a vakok intézete okozott nekem csalódást. Ebben az esetben megesküdtem magamban, hogy soha többé nem térek vissza. Bármit is tettem, nem szándékosan csináltam!
A kórussal való találkozásakor Nikollal ismerkedtem meg. Jó barátság alakult ki közöttünk. Nikol arcán láttam a mosolyát és a büszkeségét, ezért megtanultam tőle, hogyan legyek erős egyéniség, valamint ne adjam fel a harcot. Önbizalmat, bátorító szavakat is kaptam tőle. Neki köszönhetően sok gátlásomat le tudtam vetni magamról. De nem ezek a dolgok a lényegesek, hanem a jó szíve és a baráti szeretete, amelynek köszönhetően fel tudtam állni és tovább harcolni. Összeszedtem magam és addig énekeltem tovább, amíg mosolyt csaltam az emberek arcára. Valóságos küzdelem volt számomra, ezért nagy dolgokat tettem a közösséggel.
Az emberek boldogok, hogy énekelek a kórussal és megismerjenek engem és az alapítványt is. Nagy dolog ez nekem, mert ezzel előrébb jutottam és megmutattam másoknak milyen is vagyok. Úgy éreztem magam mintha egy ismert díva lennék, pedig csak egy átlagos lány vagyok, aki szeretné, hogyha jobb lenne az élete. A Nem Adom Fel napokon is erőn felül teljesítettem magam. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen! A Nem Adom Fel rendezvényekben egy csomó ember előtt beszéltem, persze zavarban voltam és kissé féltem, de tudtam, hogy ez természetes dolog. Képes voltam ebben a helyzetben is nagy dolgot véghezvinni. Úgy a műsor vége felé nagyon szomorú lettem, hogyha itt hagyom cserben őket. Nem voltak jelen a barátaim, pedig szerettem volna, ha osztozhatok velük az örömömben. Ezek a gondolatok intenzíven hatottak rám másnap! Alig hittem el hogy ez megtörtént!

Ehhez nekem csak egy mikrofon kell!

Gyerekkoromban a Kincsesház iskolai években mindig köteleztettek engem, hogy fellépjek az iskola színpadjára akár énekkel, akár tánccal, zenével, meg verssel is. Főleg ünnepnapokon, Ki mit tudon és események által versenyekben is kell részt vennem. Egyszer volt amikor az osztálytársaimmal kell előadnunk egy karácsonyi színdarabot, majd pár évvel később a Négyszögletű kerekerdő egyik részletét adtunk. Óriási siker volt, hiszen az osztályfőnökömnek ez volt a kedvenc mesekönyve. Volt olyan időszak, amikor jelentkeztem a zeneszakköre, s kifejezetten csak népdalokat tanultunk a kiválasztott hangszerekből. A zenetanár vibrafonnal tanította engem annak idején, de én vettem egyszer furulyát, és azzal próbáltam tanulni dalokat. Akár vibrafonnal akár a furulyámmal fantasztikus élményt nyújtottam a lelkes kis zenekarral. 14 éves voltam még, amikor karácsonyra kaptam az első szintetizátoromat, és sokkal jobban játszottam, mint ezzel a nagyméretű vibrafonnal.
A gyerekkori fellépések nagyon szép és kellemes volt, de most nagyon megváltozott.
Erősebb vagyok szerencsére, de sajnos akadnak hullámzó időszakok amikor vihar tör ki bennem a fellépés előtt. Sajna ez hisztisen jött. Akármit is szeretném tenni, akkor is megtagadnak, hogy énekeljek önállóan. A gyermekkori trauma okozta kárókat a szigorú osztályfőnökömnek köszönhetően káosz uralkodott! Így is volt, mert lekezelően beszéltek velem, mint valami bűnözővel, de én nem tehetek róla. Azért is döntik el, hogy kik használják az éneklő csodát, és kik azok, akik nem.
Ricsosz azt mondta, hogy ez az egész Nemadomfel élet olyan, mint egy társulat, ott se kapok minden színész főszerepet minden produkcióban, ott ezt a rendező dönti el, itt meg a Barna (Ami lényegében övé a döntési jog!), aki az egész projekt művészeti vezetője! Ha valami nem úgy sikerül, rajta verik el a port. Ági jó kórusvezető, aki látja bennem a tehetséget. A tehetség egy darab földhöz hasonlítható. Ahhoz, hogy értékké váljon, rengeteg időt, energiát, munkát kell belefektetni. Igaza van! Ehhez el kell fogadnom a barátom tanácsát.
Ha visszalapoznám arra a jelenetre, rengeteg vitáim voltak Zakál Zolival a falunapok ideje után, emiatt darabokra törte az álmaimat. Csak Barna döntött a sorsomról és sok olyan nézeteltérés volt az elmúlt évek alatt, amikor a fellépésem érdekében el kellett fogadnom! Barnára viszont nem kéne haragudnom, mivel a zenekar vezetése nem csak öröm, és élvezet, hanem borzasztó sok munka és felelősség, nagyrészt neki van A-tól Z-ig átlátni a zenekar működését. Sok idő kell még ahhoz, hogy felvegyenek engem a zenekarba, de Marcsi feltartoztatta s azt mondta, hogy sokan vannak, így tehát semmiképpen sem vesznek fel! Ez nem esett jól! A közösség tudta, hogy bajban vagyok, és amiben tudtak, segítettek megnyugtatni engem. Próbáltak nekem magyarázni a Nem Adom Fel együttessel és a gospel kórussal kapcsolatban, de ezt nehezen fogtam fel az adott problémákat. Ha netán mégsem tudnak ezzel mit kezdeni a sorsomról, akkor olyan döntést kellett volna meghozni, amit velem normális keretek között meg lehetett volna beszélni szemtől szembe! Vagyis közösen leülni, megoldást találni. Ennek az egésznek csak az lett volna a következménye, hogy amitől korábban féltem, azok újra és újra bekövetkeztek gyerekkoromban és erősebbé váltak. Nem szeretem az igazságtalanságot, és azt sem, ha érintettek, főleg a gyengébbet bántják. Olyan, mintha eltaposnának engem, mint valami férget! Akkori életemben sok átlagos ember vagy fogyatékkal élő, akik barátból ellenséggé váltak, annyira gyáva, hogy nem ismeri be saját hibáit. Nem fogom hagyni! Ahogy azt sem, hogy a lelkemet is kikezdje! Csak legyen még erőm! Ezt a csaták ők nyerték, de a háborút soha!
A zenekarra nem lehet számítani, esélyt sem adnak nekem, hogy ezzel a tehetséggel lépjek fel a színpadra és mikrofonba énekeljek velük, csak azoknak, akiknek pár évnyi tapasztalatuk van. A kórusban viszont lehetőség nyílt abban, hogy jól érezzem magam. Itt sem hajlandóak mikrofont adni (csak a szólóknak), de együttműködök velük és fontos a kitartás és a segítőkészség! Volt már példa, hogy énekeltem egy-két alkalommal, de ritkán fordult elő az, hogy lámpalázas voltam a fellépések során, viszont páran mellettem voltak és segítettek rajtam levezetni a stresszt. Motivált, lelkes barátok közt élek a Nem adom Fel kóruson belül, így hívom tehát csapatszellemnek. Valamelyest nyitottabb vagyok NAF-os társaim felé, de az a bizonyos 3 lépés távolság megvan bennem. A kapcsolataim kialakulása alatt szereztem olyan barátokat, akik nem hagytak el, és máig mellettem vannak. Akkor az olyan érzés, amikor meghívok pár barátot kávéra. Én egy békés életre vágyom, ahol szeretettel és őszinte szívből fogadják engem az én tehetségeimet. Én nem hiszem, hogy bármi is változni fog. Az egyik legboldogabb lány lennék, ha nem lenne előítéletes az emberek többsége. Megmutatom lelkes barátaimnak és tisztelt közönségnek, hogy milyen vagyok, és mire vagyok képes. Nem adhatom fel az álmaimat! Egy autista is többre képes, és küzdök addig, amíg tehetem. Megpróbálok többet mosolyogni rájuk, együttműködni velük és továbbra is szeretni fogom mindazokat a dolgokat, amelyeket szeretek.