Ó, te andalító hisztérika!
Sosem hittem volna,
Hogy ez megtörténhetett újra!
Miért tagadod meg fájó múltadat?

Én már egyedül maradtam csendesen,
Könnyes szemmel a múltat átlépem.
Sokszor megátkoztál ezeregy
Arcot, de mégis ki vagy te éppen?

Körbevettek, óvakodtak, s szerettek téged,
Gyűlölet lakik ott a szívedben.
Meglakolsz s megbosszulsz minden embert,
Sosem gondolkozol, mi is ez a szeretet?!

Tán ismertelek én igazán,
Nem létezik e hű barát.
Mint szellem, búcsú nélkül távoztál,
Hogy itt hagysz egy életen át.

Megannyi gondolat, írom én e sorsodat,
A régi testemből fájó szívem nagyon mar.
Továbbadom én a könnyem, amim van,
S amit átéled, a jövőt soha ne add vissza.

Ebből elég! Most mondom én néked!
Sötét felhők gyűlnek fent az égen.
Hangom dühödő énem születik,
Én többet nem foglak téged keresni!

Elmúlt már az álomszép szerelem,
Néztem csodaszép tengerkék szemeidbe.
Csak menj, és vissza se gyere én hozzám,
Jövőben is várom a viszontlátást.